Hajóutunk utolsó állomásaként megérkeztünk Kubába. Az összes helyszín olyan volt, mintha minden nap egy teljesen más világba csöppentünk volna, ez mégis kicsit különlegesebb volt, hiszen a világ egyik utolsó kommunista országáról beszélünk. A Havannában töltött két nap olyan volt, mint egy időutazás.
Kubában egészen idén júniusig működött egy People-to-People nevű szervezet, ez tette lehetővé az amerikaiak Kubába való utazását és a hajótársaságok is részt vettek benne. Ez annyit takar, hogy az ide utazóknak részt kell venniük egy kubaiak által tartott idegenvezetésen, melynek során megismerhetik, milyen az ő életük, hogyan telnek mindennapjaik, milyen áldozatokat hoznak egymást segítése érdekében.
A mi látogatásunk is ezzel a túrával kezdődött. Ez tehát nem arról szólt, hogy elvigyenek minket a legismertebb vagy legszebb helyekre – sokkal inkább a történelmileg jelentős helyszíneket nézhettük meg, valamint olyanokat, amik a kubaiak mindennapjaiban játszanak fontos szerepet.
A Plaza de Armas téren kezdtük a városnézést, ami azért is fontos helyszín, mert itt alapult meg a város, a korai években ez volt a központ is. Idegenvezetőnktől sok érdekességet megtudhattunk, például, hogy a tér egyik része azért van kő helyett fából kirakva, mert a kormányzó pihenését zavarta az ott elhaladó szekerek zaja, a fán pedig ez kevésbé volt hangos.
Havanna egyik legrégebbi hotelében a Santa Isabelben ittunk egy pina coladat, majd tovább indultunk.
Következő állomásunk a sziget legnagyobb kézműves vására volt, az Almacenes San José. A szokásos szuvenírek mellett vásárolhattunk itt bőrből készült termékeket, kerámiákat, festményeket – érdekes volt itt szétnézni.
Ahogy egyre távolabb haladtunk az óvárostól, úgy egyre inkább megmutatkozott Havanna igazi arca: a megdöbbentő szegénység és nyomor. Persze, mindannyian ismerjük az ország helyzetét és nagyjából volt egy elképzelésem arról, hogy milyen is az igazi Kuba, de amit láttunk, azt hiszem sokkal durvább volt. És persze ez annak is köszönhető, hogy ha rákeresünk Havannára, mindenhol a szép színes házakat és autókat látjuk, a nyomort, leomlott épületeket, romokat ahol emberek élnek már kevésbé. Pedig ez Havanna…a szép és a szomorú oldalával együtt. Jártam már fejlődő országokban, de ez megdöbbentett.
Ezen a környéken ellátogattunk egy közösségi központhoz, aminek a neve El Tanque: Casa Cultural Comunitaria. Ez egy olyan kulturális projektnek a része, melynek során elhagyatott helyeket újítanak fel a környék lakói és tesznek egy mindenki által kedvelt szabadidős központtá. A Casa Cultural Comunitaria korábban egy szemétlerakó volt. A lakóknak és a helyi tehetségeknek köszönhetően egy igazán elragadó hely lett – a saját kezükkel festették ki, alakítottak egy csapatot, akik zenével és tánccal szórakoztatják a közönséget, ezenkívül árulnak itt kubai szendvicset és az ide érkezők a helyi művészek festményeit is megvehetik.
A kirándulás utolsó helyszíne a Forradalom tér volt (Plaza de la Revolución). Itt szoktak gyűléseket, ünnepségeket rendezni. Ezen a téren kormányépületek vannak, valamint két emlékmű José Marti és Che Guevara forradalmárok arcképéről. Egyértelműen az volt az első benyomás ide érkezve, hogy mennyire szocialista hangulata van a helynek, ennek ellenére érdekes volt látni, hiszen ez a főváros egy fontos része.
A kirándulás itt véget ért, de este még visszajöttünk a városba, szerettük volna látni, milyen a kubai éjszaka. Lehet, hogy rossz helyen kerestük, de nem volt nagy éjszakai élet, úgyhogy egy kis nézelődés után véget is ért az első napunk Havannában.
A kubai mindennapokról sok érdekes és megdöbbentő dolgot lehetne még mesélni. Meglepő volt például, amikor azt láttam, hogy rengeteg ember ül a köztereken a telefonjukat bújva. Éjjel-nappal. Aztán megtudtam, a szigeten csak néhány éve van internet, az is csak a köztereken elérhető, így az emberek ide jönnek netezni. A havi átlagkereset is megdöbbentett – kb. 20-30 dollárt keresnek egy hónapban. Alapvető élelmiszerekhez az államtól kapnak élelmiszerjegyet. A legjobban viszont azok keresnek, akik a turizmusban dolgoznak. Így legtöbbször azok, akiknek diplomájuk van is taxisofőrként vagy idegenvezetőként helyezkednek el. Utazni sem régóta van lehetőségük – és bár már van, nagyon nehezen engedhetik meg maguknak.
Másnap ismét nyakunkba vettük a várost, ezúttal magunktól. Beültünk egy oldtimerbe, amivel sokkal élvezetesebb volt átszelni Havanna utcáit. Sofőrünk elvitt minket egy szivar- és rumüzletbe, láthattuk a híres Capitoliumot, színházat. Belebotlottunk abba a gyönyörű színes épületsorba is, ami szinte minden képen visszaköszön.
Ezt követően pedig egy erődhöz mentünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra – ez a Castillo De Los Tres Reyes Del Morro.
Az oldtimer túra után a csodás Plaza Vieja terét néztük meg, ami amellett hogy nagyon hangulatos volt, az oda vezető út olyan volt, akár egy fesztivál – szólt a zene és gólyalábon táncoló kubai fiatalok szórakoztatták az embereket.
Míg tehát első nap a kőkemény valósággal szembesültünk, második nap egy kellemesebb, vidámabb napot töltöttünk Kuba fővárosában.
Érdekesség, amit jó ha tudunk, ha ide utazunk, hogy két pénznemet is használnak. Az egyik a CUC, ezt használhatják a turisták, a másik a CUP, ezt a helyiek használják. Fontos odafigyelni, nehogy a másik valutában kapjuk a visszajárót, hiszen az értéke más.
Sokan mondják, hogy addig kell Kubába utazni, amíg ebben a formában láthatjuk, hiszen rendszerváltás után beindul majd itt is a modernizáció. Látva a jelenlegi helyzetet én úgy gondolom, hosszú idő kell még ahhoz, hogy itt nagy változások történjenek és hogy elvesszen az ország jelenlegi varázsa. Mindenesetre tényleg látni kell ezt a helyet, mert egyedülálló a világban.
travel with me 